A héten végre újra sikerült felvenni a régi ritmust. Megint beneveztem (leleményes módon ingyen) a lisszaboni félmaratonra. Ha majd nem bírom szusszal (vagy térddel), ami elég valószínű sajnos, akkor kiállok a mini maratonnál, ami 7 km. Még mindig szép táv.
Tehát erre kezdtem edzeni, amikor is tegnapelőtt előtt becsuktam magam mögött az ajtót. Ami nem is lett volna baj, ha épp nem gombkilincs van. Már kattant a zár mögöttem, mikor rájöttem: kizártam magam.
Hát most már mindegy - gondoltam. Lefutottam a köröket, aztán csak hazafelé kezdtem el agyalni, hogy most akkor hogyan is fogok bejutni. Tévében mindenhol lehet látni, hogy betörők hajcsattal meg egyéb dolgokkal egy pöccintésre nyitnak ki ajtókat, P. meg azt mondta hogy ő szemeteslapáttal is ki tudja nyitni az otthoni ajtaját. Hát egy hajcsatot beletörtem, de nem nyílt ki, úgyhogy lekullogtam D.-hez, neki volt pótkulcsa.
Aztán csak nem hagyott nyugodni a téma, és mikor nyitva volt, akkor a TB kártyámmal kinéztem hogy pontosan hova kell dugni (Végre valamire jó a TB kártya is, mert egy bankkártyát csak nem törnék bele szívesen). Aztán becsuktam, és hopp, működött. Egyáltalán nem olyan nehéz, mint elsőre tűnik. Na persze ha rá lett volna fordítva a kulcs, akkor nem működött volna.
Merci mon ami, merci :)
VálaszTörlés